Maradandó emlékeim. Szívesen gondolok rájuk vissza. Mint a visszapillantó tükörbe, mélyen hátra nézek, még a hetvenes évek elején vagyunk, az „új KRESZ” előtti időszakban. Vidéki tanfolyamok, egy a már városias jelleget is felsoroltató Hajdú-Bihar megyei nagyközségben.
Akkoriban minden tananyagot magunk készítettünk a Magyar Közlönyben található szabályok alapján. Az éppen akkor induló tesztlapokhoz, az írásbeli teszt-kérdéseket is figyelembe véve. A tanulók nem hallgatók, mindig aktív résztvevők voltak, ki- ki tudása és lehetőségei szerint segítette a munkát. Közben tartottuk a kapcsolatot a debreceni Zsírossy Árpád vezette ATI iskolával, hetente egy alkalommal bevittük az adminisztrációt, az elkészült oktatási anyagot egyeztettük az új Oktatási Reform elvárásainak megfelelően.
A targoncás Pista bácsi
A gyakorlatban az 100-as Skoda remek tanulókocsi volt, igaz, lomha és ma már korszerűtlennek ható kezelőrendszerrel. Az irányjelző kapcsolója pl. teljesen manuális, azaz nem csak bekapcsolni kellett, hanem a vezető dolga volt még a kikapcsolás is.
Pista bácsi ezen a gépen gyakorolta a vezetés tudományát. Valamikor régen targoncázott, a pedálkezeléssel nem volt gond, csak az a fránya irányjelző…
Mindig elfelejtette bekapcsolni, amikor pedig szóltam, azt válaszolta, hogy ő jelzett, de már ki is kikapcsolta!
Ez a kis közjáték színesítette napjainkat, hétről-hétre.
Hogy is tudjam meggyőzni, hogy tényleg nem jelez? Legközelebb, amikor szintén elfelejtett jelezni, már nem azt reklamáltam, hogy nem jelzett, hanem arra kértem „vegye vissza az irányjelzőt”.
Miért? Hát nem is jeleztem -, mondja - majd rádöbbent, hogy most megfogtam, elhallgatott és utána mintha valaki elvágta volna a gondok fonalát, többé már nem vétette el.
Harminc éve hajtotta már nagy büszkén Pannóniáját, ami hűségesen szolgálta erdőn- mezőn át olyan helyeken, ahol a madár sem jár. Már fájnak a térdei, könyökei, rászánta magát, hogy „levizsgázzon személygépkocsiból” és megváljon a jó öreg Pancsitól. Elég jól elboldogultunk egymással, csak az elején azért akadt egy kis gond, nála is az irányjelző használattal.
Józsi bátyám! - kanyarodjunk jobbra! Az öreg cimbora se szó, se beszéd, már csinálja is, persze gondolatban még mindig a motorján ülve, mert a jobbegyenesét csak a fejem pánikszerű hátrahúzásával tudtam elkerülni. Még szerencse, hogy akkoriban nem volt divat a fejtámla!
A következő néhány kereszteződésben pedig inkább balra kanyarodtunk.
Vele történt a következő kis közjáték is. Lassacskán már a nyugdíjazását várta az öreg, negyven évig mozdonyvezető volt. Egyik alkalommal a városban haladtunk a tanpálya felé, eközben át kell haladni egy sorompó nélküli vasúti átjárón. A ritka vonat csak nehezen észlelhető, mert párhuzamosan halad velünk, mindig alaposan kellett meggyőződni a ráhajtás előtt. Szabályosan kezdjük a balra rákanyarodás teendőit, majd megyünk fölfelé a vasúti töltésre. Az öreg feszülten koncentrál a vezetésre, én pedig fékezek, mert látom jön a vonat. Ekkor eszmél Józsi bácsi: „Hű az istenit ez késik!”
Gábor bátya a traktoros
Ez is vidéki tanfolyam, melynek résztvevői traktorosok. Mezőgazdasági munkák: szántás, vetés, aratás, szállítás - mind kemény, embert próbáló munka. Megéhezik, mit eszik a traktoros: szalonnát, hagymával, kenyérrel. A traktorfülkében az izzadtság, rengeteg a por, sört kíván. Gábor bátya bizony már meghízott, elnehezedett.
Amikor először beült a Skodába, bajban voltam. A kocsi félrebillent, mintha defektet kapott volna a bal első kerék, én pedig kifújtam az összes levegőt, hogy melléférjek. Kérem, kapcsolja be a biztonsági övet. Még a hagyományos, nem automata. Ez olyan volt, mint a konfekció öltöny, csak arra pászol, aki átlagember! Így hiába akartam én, az öreg cimbora termetét akkor sem érte át. Bizony Gábor bátya kihízta a biztonsági övet gyártó cég fantáziáját, csak félig érte át a pocakját.
A szabály az szabály! Nem volt más, minthogy kicsavartam az öv alsó csavarját. Eleget téve a szabályoknak, bekapcsoltunk, részt vehettünk a forgalomban. Semmi haszna nem volt az egésznek, de a szabály az rendben volt!
Kedveltem az öreg cimborát. Egyéb gondom nem is volt vele, ha csak az nem, hogy mindig az „ész nélküli száguldásra” panaszkodott! Miért kell nekem 50-nel mennem, amikor a biztonságos 30-hoz vagyok szokva?
A vidám asszonyka
Ugyanennek a tanfolyamnak a hallgatója volt egy teltkarcsú, középkorú, a tréfát nagyon is értő, vidám természetű asszonyka. A vezetés kezdetén beállítja az ülést, a tükröket, kényelembe helyezkedik, beindítja a motort, majd elindulunk. Várom, hogy észreveszi-e, hogy mit felejtett el?
Már elértük az 50-et, tovább nem várhattam, megkérdeztem, nem szoros az öv?
Egyáltalán nem szorít - nyugtatott meg, mire megjegyzem, hogy nem csodálom, hiszen nincs is becsatolva.
Erre Ő mindkét kezével elengedi a kormányt és elkezd öltözködni. Kénytelen voltam megállítani az autót.
És ez után csak magyaráztam neki, hogy milyen veszéllyel járhat az ilyen művelet, hiszen ilyenkor nincs ellenőrzésünk alatt a gépkocsi!
Nicu
Az egyik kollégám fiatalabb korában vadászpilóta volt, és mindig a saját technikai tudásához mérte a tanulók teljesítményét. Szerencsétlenségére, hozzá osztottak be vezetésre egy igazi „juhász mestert”, aki előtte a „ szomszédos baráti ország” határának innenső oldalán terelgette birkáit.
Meg kellene tanítani őt vezetni! Teltek múltak a vezetési órák, és ez nem igazán volt észrevehető Nicu barátunk teljesítményén. Ami nem is volt igazán meglepő, hiszen kicsiny faluja általános iskolájában is limbó-lécnek tekintette a 2-es osztályzatot. Ezt a leutánozhatatlan szintű tudását kamatoztatta az autóban is.
Rutinfeladatok gyakorlása közben sorra került a kapubejáró:
Kanyarodjon be jobbra előre a kapuba!
Talán már az is nehézséget okozott neki, hogy a bójákra nem volt felszerelve a két kapuszárny.
Nekiindult „tökön-paszulyon” keresztül, persze egészen közelről, így nem is tudott beférni az autó. Az ötödik próbálkozása már kezdte borzolni repülős kollegám idegeit, aki általában csak szemlélte az eseményeket.
Végül azért beleszólt. Ne haragudjon, hogy megzavarom, de ha elfogad egy jó tanácsot: próbáljon ki egy másik variációt! Menjen kicsit távolabbról a kapubejáró vonaláig és utána gyors kormányzással forduljon be.
Nicu barátunk megint nekirugaszkodott a felvázolt műveletnek, de továbbra is ragaszkodott eredeti 45 fokos elgondolásához. A szűk ív persze nem hozta meg a sikert, csak tovább gőzölgött az izzadtságtól.
Kollegám újabb megnyilvánulása: szálljon ki ember!
Nézze meg a kocsi oldalát! Egyenes?
És a bóják sora? Igen?
Na, akkor, ha szót fogad, és derékszögben kanyarodik be, akkor jó lesz!
Majd észrevette páciensének nem éppen akadémikusi arckifejezését és rákérdezett:
Tudja, hogy mi a derékszög?
Egy perc néma csend.
Hallott már a 90 fokról?
Eltelt egy újabb néma perc, felragyog Nicu barátunk arca, szóra nyílik szája:
„Ahol a víz főni kezd!”
Bumm! Ezt a hangot kollegám homloka adta ki, amikor rácsapott mindkét tenyerével, amiért ő ezt eddig nem tudta.
Stollmayer János - Debrecen
