Empátia a gyakorlati oktatásban
Az empátia a könnyebb megértést szolgálja az emberi kapcsolatokban. Az emberek a beleélés gyakorlásán keresztül toleránsabbakká válnak, szükséges érzékenységük fokozódhat, különböző kommunikációs zavarok szüntethetők meg, elkerülhetők súlyos konfliktusok. Ez a tevékenység segíti az oktatót abban is, hogy tudata önkritikusabb irányba fejlődhessék.
A szakoktatónak az a feladata, hogy a biztonságos vezetési szintre juttassa el tanulóját, ill. sikeres vizsgára készítse fel. Az eredmény elérésében azonban döntő szerepet játszik az emberi kapcsolat.
Vannak olyan oktatók, akik jól tudnak bánni az emberekkel, ill. akik erre csak korlátozottan képesek. Az előzőeknél szinte mindig felfedezhetők azok a képességek, melyek nagyfokú emberi érzékenységre vallanak, konkrétan arra, hogy nemcsak önmagukból indulnak ki, hanem tudnak mások fejével is gondolkodni, mások helyzetébe is bel tudják képzelni magukat. Így a bánásmódjuk ennek megfelelően sajátossá válik, mindinkább az egész emberre irányul.
Az empátia első megközelítésre nagyon egyszerűnek látszó tulajdonság, ami az embernek azon képessége, hogy bele tudja magát élni más emberek lelkiállapotába. Ez az illetőben sajátos pszichés folyamatot indít el, az érzelmek és gondolatok folyamatának olyan összességét, amellyel el tud, el lehet jutni a másik ember megértéséig. Ez nem jelenti az emberi megértés egyetlen lehetséges módját, csak egyik „sajátos” módját.
Az emberi magatartás más módjai inkább értelmi jellegűek, míg az empátiás magatartás erősen érzelmi jellegű, konkrétan egy bizonyos emberre vonatkozó. A beleélés képessége minden ember számára adott, de egyénenként rendkívül differenciált. Az empátia úgy is értelmezhető, hogy az a bonyolult emberi kapcsolatok zavarainak megszüntetője, megoldója lehet. Így tehát az egyszerű jelenség helyett már tudományos koncepcióról, sajátos szemlélet megnyilvánulásáról lehet beszélni.
Buda Béla a következőkben definiálja az empátia fogalmát: „Általánosan meghatározva az empátia a személyiség olyan képessége, amelynek segítségével a másik emberrel való közvetlen kommunikációs kapcsolat során bele tudja élni magát a másik lelkiállapotába. Ennek a beleélésnek nyomán meg tud érezni és értetni a másikban olyan emóciókat, indítékokat és törekvéseket, amelyeket az szavakban direkt módon nem fejez ki, és amelyek a társas érintkezés szituációjából nem következnek törvényszerűen. A megérzés és megértés fő eszköze az, hogy az empátia révén a saját személyiségében felidéződnek a másik érzelmei és különféle feszültségei. Ezt úgy is ki lehet fejezni, hogy a személyiség beleéli, mintegy a másikba vetíti önmagát.”
Az igazi empátia a párbeszédben, a legközvetlenebb kapcsolatban jöhet létre és szilárdulhat meg. Gyakorlati példával érzékeltetve: a tanuló már a forgalomban gyakorolja a vezetést. Városi forgalomban útkereszteződéshez közeledve az oktató felhívja figyelmét az „Elsőbbségadás kötelező” jelzőtáblára. A tanuló teljesen jóhiszeműen és cselekvésre készen megkérdezi, hogy akkor tehát fékezzen-e?” Oktatója felháborodva fakad ki: „Hogyan lehet ilyet kérdezni?” – s kemény megjegyzést tesz a tanítvány felkészültségére. A tanítvány megsértődik az udvariatlan hangnem miatt, hiszen ő nem mondott és nem tett semmi rosszat. Mindkét félnek igaza van? A tanuló nem tett rosszat. Az oktató „jogosan” háborodik fel, hogy a sokadik óra után tanulója ilyet kérdez. Ott a hiba, hogy az oktató nem hangolódott rá a tanulóra, nem próbálta ”belülről látni” a „fékezzen-e” megjegyzést. Megérthette volna, hogy tanulója őszintén igyekszik, és helyesen gondolkodik ugyan, de még nem önálló, nem jutott el az automatizmusig. Ha az oktató az empátiával helyesen él (tudatosan és jó érzékkel), nem játszódott volna le ilyen jelenet, ami aztán a tanulót érzelmileg eltávolította.
Már a köszönés, a kézfogás és bemutatkozás tudatosan történjen. Vegye kezdetét a beleélés folyamata.
Amikor az oktató előző tanulójával befejezte a foglalkozást, szánjon időt a „kimosakodásra” is. Kicsit pihenjen, mozogjon, lazítson. Készüljön fel a másik EMBER-rel való foglalkozásra. Gondolja át vele hol tartottak, hol hagyták abba, melyek voltak az előző foglalkozás gondjai. Korábban hogyan sikerült beleélni magát a másik helyébe. Nincs-e valamilyen feszültség ebben a kapcsolatukban. Az üdvözlés és kézfogás után barátságos szavakkal győződjék meg, hogy tanulója most milyen érzelmi hangulatban érkezett (munkahely, család stb.). Személytől függően kell megtalálni a jó kérdést. Talán ez lesz: „Hallotta? Látta? Hogy tetszett…?” Ha pl. ebben a ráhangoló beszélgetésben az oktató megtudja, hogy tanulójának barátnője előző nap megbukott a vizsgán, akkor ezt a görcsöt próbálja feloldani.
Az empátia egyik segédeszköze a beszélgetés. Legyen erre idő, akár a szünetben is.
Az egyén megismerése szempontjából az individuál-pszichológia három tényezőcsoportot tart a leglényegesebbnek:
- A kisebbrendűség érzés jellegét, a felülkerekedési törekvéssel együtt.
- Az egyén életkörülményeit és szociális érdeklődésének fokát.
- A szociális kontaktusát (azt a társadalmi közeget, amelyben személyisége kialakult).
Több irányból kell megközelíteni a tanulót, hogy az első „beszélgetés” után a hozzávetőleges becsléssel az életstílusra utalás, mint összkép, összeálljon az oktatóban. Ez a becslés sok esetben nem annyira az adatokon, illetve az elmondottakon alapul, mint inkább a viselkedési megnyilvánulásokon, a tudattalanon. Nem szorítkozhat a tudatosra, mert itt a tudattalan fontosabb. A korábban említett példa: „megbukott a barátnője” – közlés. Mögötte a tudattalanban ott van: „nekem se fog menni. Nem is akarom, hogy sikerüljön, mert mit fog szólni..!”
A beszélgetés segíti a megismerést, ugyanakkor feszültségcsökkentő hatása is van. A beszélgetés persze ne legyen erőszakos; hangneme ne legyen túl rideg, sem túlságosan barátkozó.
A beszédnek amúgy is nagy szerepe van a tanulás folyamatában is. Minden emberi társadalom legfontosabb kommunikációs módja a beszéd, a nyelv. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ebből a tudatos és szándékos közlésből hiányozhatna a nem szóbeli kommunikáció, sőt szerepének egyre nagyobb fontosságot tulajdonítanak.
A nem verbális kommunikáció különböző, egymástól elkülöníthető csatornákon valósul meg. A proxemika sajátos, nem verbális kommunikációs csatorna a távolságtartásban, az interakcióban (az emberek együttes tevékenységében). Edward T. Hall amerikai kulturális antropológus megfigyelte, hogy a beszélgetés vagy az együttes tevékenység során kialakított távolság az emberek között feltűnő állandóságot mutat. A bizalmas távolság intim viszonyt tételez fel, míg a nyilvános távolság ismeretlen emberek között áll fenn. Ha két ember viszonya szorosabbá válik, a köztük lebonyolódó interakciók az idő folyamán a nyilvánostól a bizalmasig terjedő skála minden fokozatán végigmentek, és így a távolság a kapcsolat alakulásának indikátora lehet.
A távolságtartás tehát sajátos kommunikációs helyzet. Minél közelebb érzik magukat egymáshoz az emberek pszichológiailag, annál közelebb mennek egymáshoz térben is. Mindenkinek megvan az a „térszükséglete”, „térbuboréka”, amely kell ahhoz, hogy pl. kényelmesen beszélgethessen.
A gépkocsiban az oktató és a tanuló térben közel kerül egymáshoz. Ez a közeli „távolság” eredményezi, hogy a tanulók lelkiekben is próbálnak közelebb kerülni oktatójukhoz. Olyan problémákat is elmondanak, amiket másnak nem. Az oktató jól teszi – az oktatás szempontjából is -, ha ezeket türelmesen végighallgatja, vagyis biztosítja a tanulóját együttérzéséről.
Tehát a „gépkocsiba zártság” eleve teremthet egy bizalmi légkört, amelyet az oktató remekül felhasználhat munkája érdekében. A „lelki panaszos láda” szerepének a vállalásában azonban optimumot kell találni, mert „átcsaphat” minden az ellenkezőjébe is….
A mimika az arcizmok mozgásai révén jön létre, ez különböző érzelmek megnyilvánulási formája. A kifejezési formák minden embernél azonosak, tehát felfoghatjuk egyfajta egyezményes jelrendszernek is, amelyből adott kultúrkörben minden ember egyformán olvashat. A tanuló-oktató kapcsolatban a mimika szerepe szintén a különböző érzelmek arcról történő kölcsönös leolvasása alapján jelentkezik. Az oktató meg tudja állapítani a tanuló arcáról – ha az nem is mondja -, hogy érti-e magyarázatát; vannak-e kétségei bármivel kapcsolatban, ami a tanórához tartozik. Ugyanakkor a tanuló is tud olvasni az oktatója arcáról.
Már eleve nem lehet eredményes az oktatás, ha az oktató arca közömbösséget, egykedvűséget mutat; viszont ha arca megfelelő érdeklődést tükröz, erősödhet a bizalom. Pl.: a tanuló egy párhuzamos beállást sokadik kísérlet után most már eredményesen hajt végre. Kérdőn néz oktatójára, akinek az arcán megelégedést jelentő, bíztatást adó mosoly fut át. Ez sokszor többet ér egy szóbeli dicséretnél.
A régi közmondás szerint „a szem a lélek tükre”; vagyis a tekintetből – hasonlóan a mimikához – szintén nagyon sok információt kaphatunk. Fontos szerepe lehet már az első találkozásnál, a kapcsolatfelvételnél is. Az oktató a tanuló tekintetéből következtethet esetleges fáradtságára, gondterheltségére, Ilyenkor az óra programját ennek megfelelően lehet változtatni, és kell alkalmazkodni indiszponáltságához. Ugyanígy, a forgalmi vezetés során a tanló is lényeges információkat kap oktatója tekintetéből, szükség esetén elismerést, bátorítást és biztatást.
A figyelemfenntartás egyik eszköze is lehet a gesztikuláció, amely a beszédet kíséri, és ha megfelelően használjuk, színesebbé, értelmesebbé és érdekesebbé tehetjük vele a beszédet. Nagyszerűen alkalmazható a mondanivaló lényegének kihangsúlyozására is.
Általában is, a heves, izgatott beszéd önkéntelenül növeli a gesztikuláció mértékét. Ezért a túl sok és erőteljes kézmozdulat könnyen átválthat hadonászásba és ilyenkor ellenkező hatást érhetünk el. Nem leköti, hanem eltereli a figyelmet. Erre az oktatás során, főleg a mozgó gépkocsiban kell figyelni. Ilyenkor célszerűbb a mozdulatok visszafogása. Segítő, vagy figyelmeztető szándékkal alkalmazható egy-egy rövid kézmozdulat is. Pl.: a tanuló nem veszi észre, hogy a jelzőlámpa sárágára (vagy zöldre) váltott: az oktató a lámpa irányába mutat.
Fontos az is, hogy az oktató testtartása is kifejezője legyen figyelmének, a tanulója felé „odafordulásának”. A „nem odafordulás” pedig a nem elismerés egyik formája lehet. Alkalmazása nagy körültekintést igényel.
A tanulóban is ki kell alakítani az empátia képességét.
Ennek megnyilvánulásai:
- Az udvariasság – pl. előny a gyalogosnak; segíteni az előzni akarónak stb., - ez hat a másik vezetőre, a kocsikban ülőkre, a forgalom egyéb résztvevőire. Azt jelenti, hogy az autós úgy alkalmazkodjon a forgalmi helyzetben, hogy – amennyiben teheti – oldja meg mások számára is a közös forgalmi feladatot. Ezzel egy sor konfliktushelyzet is kerülhető.
- Azonosulás – ellenazonosulás. Az első azt jelenti, hogy a bajban levőnek mellé áll, segít (pl. elromlott gépkocsi, a vezető rutintalan, pillanatok alatt „forgalmi dugó”). Az ellenazonosulás: nem akarom azt tenni, amit a többiek, akik nem tartják meg az írott és íratlan szabályokat. Pl. „előzni akarják – nem erőszakoskodik, nem akadályozza a másikat úgy, hogy gázt ad, mert ez további indulatokat szül. Lehet, hogy „elegendő” gesztusával megnyugtatja, a ki tudja miért rohanót.
- A „kisebbrendűség” elviselése. Már kicsi önkontrollra szert tett autós is, ha övénél nagyobb teljesítményű autóval előzi meg valaki, akkor azt viszonylag könnyen elviseli; de azt már nehezen „nyeli le”, ha ugyanolyan típusú kocsival „hagyják” ott, mint az övé. Ilyenkor is van disztingválási lehetőség (pl. a kocsi kora a rendszám alapján, a gépkocsi megterhelésének foka az útfekvés alapján stb.). Persze lehet, hogy az „öregebb” kocsiban új a motor. Vezetője így üzeni a világnak, hogy új motorra tellett, de kocsira nem.
- A defenzív vezetési technika. Nemcsak távol tartja karosszériánkat a forgalomban a másiktól, hanem a gépjárművezető indulati erőterétől is. Gyakran nincs nagy távolságtartásra lehetőség, pl. csúcsforgalomban, de pl. tudatos gesztussal magunk elé engedjük az indulatosan közlekedőt.
Természetesen jó lenne, ha legalább a tudatos érzelemvezéreltség szintjéig eljutnának a közlekedők. Jó lenne, ha mindenkiben kialakulna a kölcsönös empátia, a közlekedés emberhez méltóbb lenne. Ez lenne a cél!
Horváth József
szakoktató dolgozatát szerkesztőségi,
archív anyagunkból emeltük át
